A következőkben olvasható gondolatokat itt lehet megtalálni:
https://users.atw.hu/tabijasz/ijaszat_tortenete.pdf
Az íjászat története
Összeállítva: 1996.
Készítette: Heim István
1. Bevezető
2. Az íjászat története
3. Az íj, mint fegyver
4. A botíj
5. A reflexíj
6. Az íj, mint vadászeszköz
7. Az íj, mint sporteszköz
8. Az íjászat és az olimpiai játékok
9. Szakirodalom jegyzék
Bevezető
Az íjnak, mint élelemszerző és harci eszköznek történelemformáló ereje a
tűzgyújtás vagy a kerék feltalálásának jelentségéhez mérhető. Sok ezer éves
története elválaszthatatlanul összeforrt az emberi kultúrák és társadalmak
fejlődésével. Ezért lehetetlen vállalkozás volna, hogy az ősember kezdetleges
fegyverétől a mai modern íjakig tartó hosszú út minden egyes állomását részletesen
bemutassuk. Csak arra törekedtünk, hogy az íjászat históriás könyvéből a
legfontosabb és legérdekesebb fejezeteket felvillantsuk.
Lapozzunk hát bele az íjászat történetének vaskos, a népek sokasága által írt
könyvébe, nézzük meg honnan ered és hová fejlődött az íj.
Az íjászat története
Az első íjra utaló jelek a felső a csiszolt kőkorban jelennek meg Kr. e. 35000 -
8000 között. Dr. Saxton Pope, a modern vadászíjászat úttörője szerint az ősemberek
egyes területeken már 50 ezer évvel ezelőtt is íjjal vadásztak. Ezt a pattintott
kőnyílhegyek is bizonyítják.
Az őskor művészei csodálatos elevenséggel és szépséggel meg is örökítették
barlangképeiken a bölényekre, szarvasokra íjjal vadászó társaikat. Ezek a rajzok és
festmények Franciaországból, Spanyolországból és Észak-Afrikából is előkerültek.
Az íj szorosan kapcsolódva a tűzgyújtás felfedezéséhez és a pattintott kövek
használatához, egymástól függetlenül, több helyen alakult ki. Így az íj felfedezése
nemcsak térben, hanem időben is egy szélesebb sávba tehető. Ezt a véleményt
látszik alátámasztani az a tény is, hogy az íjat Ausztrália és Új-Zéland kivételével az
egész világon ismerték.
A törzsek vándorlása is nagy hatással volt az íjászat elterjedésére és az
íjkészítés technikájának folyamatos fejlődésére. Az íjkészítéshez használható anyagok, a helyi természeti adottságok alapvetően meghatározták az adott régióban
kialakuló íjak formáját és felépítését.
Az íj kezdetben főleg keleten és a Földközi-tenger térségében terjedt el.
Később, úgy 16 ezer évvel ezelőtt, amikor az ázsiai népek Amerikába történő
vándorlása megkezdődött a Bernig-szoros akkor még szárazföldi összeköttetést
biztosító földnyelvén, az íj is átjutott Amerika partjaira.
Adatok és régészeti leletek az afrikai kontinensen is bizonyítják az íjászat
elterjedését.
A hosszú évezredek alatt az emberi társadalmakban végbemenő
változásokkal együtt jelentősen átalakult az íj is, és annak társadalmi szerepe. Az íj
már, nemcsak mint vadászeszköz szerepelt, hanem hadifegyverré is vált. Birodalmak
és civilizációk jöttek létre, amelyek legfontosabb alapja, biztosítéka az íjjal felszerelt
katonaság volt.
Az íj, mint fegyver
Már Babilóniában, a mai Irak területén, a hajdan volt Sumér királyságban és
Egyiptomban is felismerték e fegyver jelentőségét. Az asszíroknak és az
egyiptomiaknak külön íjászcsapataik voltak.
Az íjas halászat legrégibb ábrázolásával is egyiptomi domborműveken
találkozunk.
Az egyiptomi középbirodalmakat a hikszoszok harci szekeres íjász serege
söpörte el. Őket, pedig további íjász népek követték. Ilyenek voltak a Babilont leigázó
hettiták és a kegyetlenségükről ismert asszírok, akik kiváló vadászíjászok voltak.
Sajátos, de törvényszerő volt, hogy leigáztatásúk eszközét, az íjat, és a hozzá
kapcsolódó harcászati módot a leigázott népek is, hamarosan átvették hódítóiktól.
A perzsa hadsereg alapját, fő erősségét is íjászok adták. Az íjászat igazi
mesterei a perzsáknál a médek voltak. Őket már gyerekkoruktól tanították az íjazás
művészetére. A perzsák olyan íjász sereget állítottak ki, akik ín és szaruerősítésű,
összetett íjaik segítségével óriási területeket hajtottak uralmuk alá. A régi görögök is
ismerték az íj jelentőségét, hiszen lándzsás katonáikat a perzsa íjászok záporozó
nyilai sokszor megölték, mégis a háborúban csak a gyalogos egységek használták
az íjat, főként az ellenség nyugtalanítására.
A rómaiak az íj hadászati jelentőségét nagyon lebecsülték, s mint a gyávák
fegyverét megvetették. Helyette a dárdát és a rövid kardot részesítettek előnyben.
Noha a római légiók végül is elfogadták az íjat, s gyakran nagy sikerrel alkalmazták
is, mint pl. Crassus, aki Kr. e. 53-ban 50 ezer főnyi ellenséget semmisített meg 1000
íjásszal, ez a hadseregben bevezetett újítás azonban már későn jött, s a birodalom
katonai erején már nem tudott lendíteni. Róma felvirágzásával tehát az íj európai
fejlődésében szünet állt be, s ezt csak a nomád pusztai népek megjelenése törte
meg. A sztyeppék lovas harcosa évezredek során rémületben tartotta a környező
államok letelepült, város és falulakó lakosságát. A fenyegetettség, a rémület
elhomályosította a népek látását, és részben emberfeletti, részben állati
tulajdonságokkal ruházta fel a sztyeppékről előtörő veszedelmet. Hol a lóval
egybenıőtt íjas, bunkós kentaurnak látták, hol a bűnöket megtorló "isten ostorának".
Mert akár ellenségként jöttek, akár kereskedőként, akár szövetséget ajánlottak,
mindenképpen fenyegetést, idegenszerűséget láttak lóra termettségükben, szokatlan
harcmódjukban, fegyverükben, a törékeny íjban, amelyből mégis öldöklő nyílesőt
zúdítottak minden szembehelyezkedőre. Üldözni nem lehetett őket, mert nyomtalanul
eltűntek a puszták végtelenjében, legyőzni nem lehetett, mert nem voltak állandó
lakhelyeik. Ha valamely csoportjukat zsoldjukba fogadták is, idegenek,
kiismerhetetlenek maradtak, ha letelepítették is őket, és átvették fegyvereiket,
ruháikat, az mit sem használt a puszták belsejéből újra előtörő hordák özönében.
Nem csoda hát, hogy emberevéssel, vérivással, állati kegyetlenséggel ruházták fel
őket a félelemben tartott államok lakói, és fizették az adót.
A babonás félelemtől és az ebből fakadó gyűlölettől összekuszálódott képből
két vonás emelkedik ki a sztyeppei népekre vonatkozóan, mindig egyforma
élességgel, tisztasággal; az, hogy kiválóan értettek a lóhoz és fáradhatatlan lovasok
voltak, és az, hogy tüneményes ügyességgel kezelték íjaikat, előre, hátra, oldalt is
lőttek, nyilaik fekete tollán ott ült a biztos halál. Első képviselőik, a szkíták, az íjászok
népének nevezték magukat.
Az ókorban és a középkorban a sztyeppei népek közül, a szkíták, hunok,
türkök, avarok, majd őseink is, a honfoglaló magyarok, utánuk a kunok és végül a
mongolok vagy tatárok komoly tényezői voltak a világtörténelemnek.
Itt Európában, ha az időszámítás utáni évszázadok és a középkori íjászatát
akarjuk bemutatni, alapvetően két íjtípusról, az egyszerű egyenes vagy botíjról, illetve
az összetett visszacsapó vagy reflexíjakról kell szólnunk. A botíj vagy ahogy az
angolok nevezték, a "longbow", az angolok kezében érte el fejlődésének
csúcspontját. A reflexíjak elsősorban az avarokkal, a hunokkal és a magyarokkal
jutottak Európába, később a tatárok és a törökök is ilyen típusú íjakkal vettek erőt
Európa jelentős részén.
A botíj
Az angol botíj, vagy "longbow", azaz "hosszú íj" tényleges eredete a
történelem homályába vész. Az V. század körül a kontinens alföldjei felől a szaxonok
vagy magyarul a szászok árasztották el Britanniát. Valószínűleg ok voltak azok, akik
az őslakosságot az íjjal megismertették.
A vad walesi törzsek is ez idő tájt kerülhettek kapcsolatba ezekkel az Anglia
más vidékein használatos íjnál hosszabb íjakkal. A vikingek, akik Dániából és a
Skandináv félszigetről indultak hódító útjaikra, szintén nagy hatással lehettek a brit
sziget őslakosaira. Ők már nagyon hatékony fegyverként használták az íjat.
Hódításuk Britanniában a Kr. e. 950-tol 850-ig terjedő időszakra tehető.
Kulcsfontosságú szerepe volt az íjnak a normann hódítások során is. A
hastingsi csatában, 1066-ban a normannokat a maga is kiváló íjász hírében álló Hódító Vilmos vezette győzelemre. Ettől az időtől kezdve, sajátos módon éppen a
normann íjászok hatásának köszönhetően Angliában is megkezdődött az íjászat
fejlődése, s az íjnak, mint meghatározó jelentőségű harci eszköznek több száz éves
egyeduralma.
Az angol íjászat csúcspontját az 1337tol 1453ig tartó ún. százéves háború
alatt érte el. Már a crécyi csatában, 1346-ban a III. Edward és fia, a 16 éves "fekete
herceg" vezette angol íjászok ismételt nyíl-záporai gyakorlatilag megfelezték a
francia sereget. Az ellenség vezére, IV. Fülöp elsősorban a genovai
számszeríjászaira támaszkodott, azonban a csatatéren végigvonuló felhőszakadás
eláztatta a számszeríjak idegét, és így azok használhatatlanná válnak.
A százéves háború vége felé az angolok újabb győzelmet arattak a franciák
felett V. Henrik vezetésével. Az 1415-ben lezajlott agincourti csatában ismét a
könnyű íjászok döntötték el a küzdelmet. Ezek a gyalogos íjászok alig voltak többen
5000-nél. Folyamatos "tőz" alatt tartották az elbizakodott, jól felszerelt, főként
lovagokból álló francia sereget. Az ütközet végére a 225 ezer főt számláló francia
seregből 115 ezer maradt a csatatéren, míg az angolok csak néhány száz embert
veszítettek. Ez a győzelem, amely alapvetően a mintegy 6 láb kb. 180 cm hosszú,
100 font (50 kg) húzóerejő, többnyire tiszafából készült egyenes íjnak volt
köszönhető, meghozta a halhatatlanságot a bátran harcoló szabad parasztoknak, a
yeomanoknak és az angol hosszú íjnak is.
VIII. Henrik kiváló vadász és képzett íjász volt, nagyon nagyra értékelte az íjat.
Az íj és a nyíl iránti rajongása volt az oka, hogy régi barátját és gyermekei tanítóját,
Roger Ashamet arra biztatta, hogy írja le, foglalja össze az íj kezelésének módját. Az
eredmény az 1545-ben megjelent Toxophilus c. könyv lett, amely az első pontos
írásos útmutatás az íjjal való lövés egyes fázisairól. Ilyen értelemben ez volt az első
íjászattal foglalkozó kézikönyv, hiszen pontosan leírja és megmagyarázza, hogyan
kell az íjásznak megfelelően bánnia fegyverével. VIII. Henrik egyébként több
íjásztársaságot is alapított. Az első a Szent György társaság volt 1537-ben.
A reflexíj
Az egyszerű (egyfajta anyagból lévő íjtest) reflexíj már a csiszolt kőkorszaki
kaspi kultúrákban megjelenik, s az őskorban az Ibériai félszigetről és Észak-Afrikából
a keleti mediterráneumon át egészen Indiáig eljut. Fejlettebb változata, az összetett
(többfajta anyagból összeállított íjtest) reflexíj a Kr. e. II. évezredben a keleti
mediterráneumban jelent meg. Az egyszerűbb íjformákat, a nyílhegyek
változatosságát és feltehetően a háti tegezt is az őskori vadászat szükségletei hozták
létre, de a messzire hordó összetett reflexíjat és a tömegesen előállítható
nyílhegyeket csak a vaskor keleti despotikus államainak és hódító harci kocsis
törzseinek haditechnikája teremtette meg.
Az V-X. századi sztyeppi harcosok kifinomult, összetett reflexíja, amely a
maguk korának a csúcstechnikáját jelentette, gyorsan elterjedt nemcsak Kína, de
Európa felé is, elsősorban az avarok, a hunok, majd az ősmagyarok által a
legnyugatabbra. Ez a fajta íj évezredekig a harc és a vadászat legfontosabb eszköze volt a
sztyeppén. A szinte folyamatos hadakozás során egyre magasabb fejlettségűvé vált
az íjászfelszerelés és ez visszahatott az íjra, mint vadászfegyverre is. Főként azért,
mert a vadászat egyben állandó fegyvergyakorlatot is jelentett a lovas harcosnak. A
gyakorlásnak olyan szervezett formái voltak, mint például a nagy törzsi és állami
vadászatok, gyakran kifejezetten hadgyakorlati funkcióval, másrészt az évszakos
kultikus lövészversenyek a sztyeppi vadászjátékok előtt. A sztyeppei népeket csak
akkor előzték meg az európaiak, amikor a tűzfegyverrel minőségileg magasabb
rendű fegyver birtokába jutottak és a világkereskedelem fővonala átkanyarodott a
nyugati félgömbre. Most már nyugodtan megszemlélték az addig félt nomád harcost,
számba vették egzotikus fegyvereit, felszerelését, berakták múzeumaikba, s
minthogy a változást nem tapasztalták, azt hitték, az idők kezdete óta ilyen volt.
Kisebb mértékben, de a kínaiakra is állt ez az érzékcsalódás, ők is hajlandók a
hunokat mandzsu kori öltözékben és felszereléssel ábrázolni.
A feudalizmus idején a lovagi nevelés alapjául szolgáló "hét lovagi készség"
között ott található az íjazás is, amely elsősorban a katonai célokat szolgált és csak
másodsorban testnevelést.
Az íj, mint vadászeszköz
Az íjkészítés már a korai kőkorszaktól kezdve más és más irányt vett
Európában, Afrikában és Ázsiában. Ez azt mutatja, hogy az adott területen az
ökológiai tényezők eltértek egymástól, azaz a rendelkezésre álló nyersanyagok és a
vadászott állatfajok mások voltak, és ez a körülmény befolyásolta az íj felépítését,
mechanikai szerkezetét.
Az íj vadászati alkalmasságához nem férhet kétség, habár a mai vadászok
hajlamosak megfeledkezni arról a tényről, hogy az ember több tízezer éven keresztül
eredményesen vadászott íjjal. A történelmi idők íjai a maiaknál sokkal gyengébb
minőségűek voltak, mégis alkalmasak a vad elejtésére. A mai íjak lőpontossága
sokkal nagyobb, az átlagos íjász minden nehézség nélkül beletalál 25 m távolságról
a 12-15 cm átmérőjű körbe. Az igazán jó íjászok szórása ezen a távolságon
mindössze 5 cm. Ez a kőpontosság tökéletesen elég ahhoz, hogy a vadat a
megcélzott ponton eltaláljuk. Az íj ereje, pedig elegendő ahhoz, hogy a vesszőt
bármely nagyvad testén keresztülrepítse, ami a vadat éppúgy megöli, mint a
puskalövés. Az íj vadászati alkalmasságát bizonyítja a több tízezer vad, amit évente
a világon elejtenek, közöttük sok afrikai vastagbőrűt is.
Az íj, mint sporteszköz
Az íjászat, mint sport és a szabadidő eltöltésének egyik formája, Angliában, a
modern sportok őshazájában fejlődött ki pontos szabályokkal és rendszerekkel.
Manapság a világ legtöbb országában űzik versenyszeren és szabadidősportként
az íjászatot.
A Nemzetközi Íjász Szövetséget (Federation Internationale de Tir á l' Arc =
FITA) 1931-ben lengyel javaslatra hívták életre Belgium, Svédország, Csehszlovákia,
Franciaország és Lengyelország részvételével. Hazánkban a harmincas évek elején kezdett kibontakozni az íjászat, 1932-
ben rendezték az első országos bajnokságot, a lövész szövetség szervezésében. Az
első országos bajnok Gelencsér György volt.
A II. világháború után a sportág hazai fellendítésében nagy szerepe volt
Frantisek Hadas csehszlovák világbajnoknak, aki nagy segítséget nyújtott a magyar
íjászsport újjászervezésében.
A Magyar Íjász Szövetség (MISZ) 1957-ben alakult meg, s 1959-ben
rendezték az első összetett versenyt. Ugyanebben az évben a stockholmi
világbajnokságon már a magyar versenyzők is részt vettek.
A Magyar Íjász Szövetség viszonylag rövid fennállása óta kitűnő eredmények
születtek, melyek arany betűkkel íródtak be a sportág történetébe.
A szövetségen belül a szakágak tevékenységét három szakmai bizottság
segíti: a pályaíjász, a terep-íjász és a vadászíjász.
A Sporttörvény előírásainak megfelelően a Magyar Íjász Szövetség 1996.
december 14-i rendkívüli átalakuló közgyűlésén köztestületté alakult át, a régi nevet
megtartva.
Az íjászat és az olimpiai játékok
Az ókori olimpiák műsorán az íjászat nem szerepelt, de a játékok ünnepélyes
megnyitásakor az íjászok is szóhoz jutottak.
Először 1900-ban, a párizsi olimpia keretében rendeztek nemzetközi
íjászversenyt. Itt belga, francia és ausztrál győzelem született. Az 1904-es Saint
Louisi olimpia alkalmával kiírt nemzetközi versenyen amerikai versenyzők győztek.
A játékok hivatalos műsorán először 1908-ban, Londonban, majd 1920-ban,
Antwerpenben szerepelt az íjászat.
Ötvenkét év szünet után 1972-ben került fel ismét az olimpia műsorára. A
müncheni olimpián és az azt követő játékokon csak egyéni versenyeket rendeztek,
de 1988-ban, Szöulban csapatverseny is volt.
A FITA versenyíjászat:
Ide taroznak a versenyíjászat azon számai, amelyek a Nemzetközi Íjász
Szövetség (FITA) által kidolgozott szabályok által kerülnek megrendezésre:
· pályaíjász (az olimpiai versenyszám)
· teremíjász (25 és 18 m)
· terepíjász (jelölt és jelöletlen távolságok 5-60 m között terepen)
· clout íjász · flight íjász (távlövő versenyszám, itt szerepel a lábító íj)
· skiArc (mint a biatlon, de íjjal kell lőni) versenyszámok